Back to top

Nagyinterjú Dobay Szilveszterrel 1. rész

A városról: 

Napra pontosan találkozásunkkor volt 60 éve annak, hogy a Securitate néhány embere érdeklődött Medgyesen egy bizonyos Dobay Szilveszter után. Az 1956-os események és az azt követő megtorlások kapcsán volt szerencsénk annak egyik áldozatával beszélgetni emlékeiről és megpróbáltatásairól. Életének megannyi történése miatt azonban úgy döntöttünk, kár lenne azt szűk keretek közé szorítani, így ezzel a számmal kezdődően egy mini sorozat keretei között mutatjuk be kedves olvasóinknak ki is az a Dobay „Döndi” valójában.

 

Köszönöm szépen Dobay Úr nyitottságát és, hogy lapunk rendelkezésünkre állt! Milyen emlékei vannak gyerekkoráról?

Medgyesiek voltak a szüleim, de Segesváron születtem. Szüleim kisiparosok voltak Medgyesen, volt egy fehérnemű készítő műhelyük. Cekesen laktunk, nem messze a német gimnáziumtól.

Az első emlékem a második világháború végéhez kapcsolódik. Én olyan 5 éves lehettem, amikor az orosz hadsereg bejött Erdélybe. Emlékszem, ahogy kimentem a kapuba várni a katonákat vörös csillaggal a homlokukon. Eredetileg ki kellett volna állítaniuk az útkereszteződéshez egy zászlós embert, aki majd irányítja az érkező harckocsikat, ő azonban nem volt a helyén, az első tank pedig nagy robajjal hozzánk ért. Tanácstalanul megállt, nem tudta merre menjen tovább, majd kis időt követően elkezdett egy helyben forogni a járművel. Legalább háromszor megfordult saját tengelye körül hatalmas zajt és porfelhőt kavarva. Nagyon megrémültem a látványtól és azonnal befutottam a házba. Sok mindenre nem emlékszem abból az időből, az viszont, amit akkor éreztem máig megmaradt bennem.

Van esetleg bármi más, amire ennyi idő távlatában vissza tudna emlékezni?

Apám, Dobay Ferencszásznak született és a nemzetiségi kérdést sosem tartotta elsődlegesnek. A házunkhoz közel közvetlen közelében működött a román óvoda és úgy gondolta mindegy, hogy hová íratja a fiát. Emlékszem az első alkalomra, amikor édesanyám és a cselédlány közösen elvittek és otthagytak. Utána még elmehettek valahova, vagy találkozhattak valakivel, mert amire hazaértek, én már otthon voltam. Ezután ismét elvittek, azonban én újra megszöktem. Ekkor belátták, hogy a magyar óvodába kell, hogy írassanak. Úgy tűnik én már gyerekként is folyton csak harcoltam.

Iskolának is a magyar iskolát választotta?

Igen, és ráadásul a legjobb tanulók között voltam. Emlékeim szerint két nagy vetélytársam volt e tekintetben, Édler Misi és Egri Vilmos. Idővel, bár előbbinél jobb tanuló lettem, utóbbi mindkettőnket lehagyott a jegyek tekintetében. Később a szüleim Marosvásárhelyre vittek és a jelenlegi Bolyai Farkas Líceumba írattak. Ekkor kezdődött a sport iránti szenvedélyem.Gyerekként sokat jártam a strandra, ahol egy idő után felfedeztek és úszó lett belőlem. Emlékeim szerint Kostancáról érkezett egy egykori tengerész, aki nagyon jól értett az úszók neveléséhez. Nagyjából negyvenen lehettünk, akiket edzett, egytől egyig szászok, kivétel engem. Segítségével előbb Medgyes, majd Sztálin tartomány bajnoka lettem, illetve Bukarestben az országos versenyen megnyertem a 100 méteres gyorsúszást. Ettől Medgyesen kisebb hírnevet szereztem magamnak, csak úgy ismertek, mint Dobay Döndi.

Emlékszem, sosem engedtem meg a szüleimnek, hogy eljöjjenek a versenyeimre. Egyszer Medgyesen tartottak egy úszóversenyt. Voltak itt többek között brassóiak, segesváriak és nagyszebeniek is. Utóbbiak edzője, a Szegedről érkezett Szigeti bácsi volt, és egy nagyon erős csapatot állított ki aznapra. Édesapám közvetlenül a versenyt követően találkozott velük és tőlük tudakolta meg az eredményeket. A legtöbb számot ők nyerték, Medgyesről mindösszesen egy úszó bizonyult a legjobbnak. A nevére nem emlékeztek, csak arra, hogy a közönség a „Döndi, Döndi” nevet skandálta.

Aztán jöttek az 1956-os események.

Igen, jól emlékszem, október 24.-én éppen Medgyesen dolgoztam egy tisztítóüzemben. Édesapám eljött hozzám és figyelmeztetett, hogy senkinek se beszéljek a Magyarországon történő eseményekről, nehogy bajba kerüljek. Igyekeztem megfogadni a tanácsát, a sors azonban így is utolért.

November 4.-én érkezett hozzánk egy fiú Brassóból, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségétől (EMISZ). Érdeklődött hallottunk-e mi történik Budapesten. Mesélt nekünk a szervezetükről, és azt mondta készenlétben kell lennünk, mert ezeknek a történéseknek folytatása lesz. Felírta a neveinket (77-en voltunk) és javasolta, hogy közösen menjünk el Segesvárra Petőfi Sándor sírját megkoszorúzni. Én oda már nem tartottam velük, mert nem ismertem az illetőt és nem tudtam, hogy bízhatok-e benne. Később kiderült, hogy a félelmem jogos volt és a Securitate embere.

Mi lett mindennek a következménye?

1956-ban még csak 17 éves voltam. 2 évvel később, október 30.-án, miután mindannyian betöltöttük a 18. életévünket a titkosszolgálat emberei megjelentek Medgyesen és minket kerestek. Engem azzal vádoltak, hogy két társammal betörtünk a katedrálisba és el akartuk lopni az arany kelyheketés egyéb értékeket. Bár ebből egy szó sem volt igaz, a helyiek ezt nem tudhatták és segítettek a nyomunkra jutni. Én a tisztítóban dolgoztam, amikor az egyik ismerősöm szólt, a Securitate emberei akarnak velem valamiről beszélni. Én kimentem, addigra azonban már két gépfegyveres ember várt rám az autójuk mellett állva.

Engem és a többeket elvittek a titkosszolgálat székházának pincéjébe, aholreggel 10 órától éjjel 2 óráig tartottak ott minket, arccal a falnak állítva. A szüleink az épület előtt kerestek minket, azonban azt a választ kapták, hogy nem vagyunk ott. Miután ők elmentek, bekötötték a szemünket ronggyal és Marosvásárhelyre vittek minket a Securitate ottani épületébe. Ekkor vallattak minket, ami abból állt, hogy írnunk kellett, amit mondanak, majd a végén rákérdeztek: „Ugye, hogy így történt?”

Cikkünk Dobay Szilveszter itt töltött 5 hónapjáról, majd az azt követő további közel négy év viszontagságairól lapunk decemberi számában olvashatnak a kedves olvasók!