Back to top

Nagyinterjú Dobay Szilveszterrel II. rész

A városról: 

Novemberi számunkban indítottuk el az 1956-os eseményeket követő megtorlások egyik áldozatának, Dobay Szilveszternek megpróbáltatásokkal teli életét. Az előző részben beszámoltunk gyerekkori emlékeiről, iskolás éveiről és úszókarrierjéről, egészen az 1958-as elfogatásáig. Történetét innen folytatjuk.

Ismételten köszönöm Dobay Úr segítőkészségét és nyitottságát cikkünk megírásához! Legutóbbi beszélgetésünket Marosvásárhelyre szállításával és a Securitate alkalmazottja által megfogalmazott „vallomása” aláíratásával zártuk.

Igen, tehát a vád szerint az általam akkoriban még csak nem is ismert Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének tagjaként tevékenykedve terrorista cselekedeteket hajtottam végre. Ilyen volt például a marosvásárhelyi kutak állítólagos megmérgezésére tett kísérlet. Amellett, hogy lehetőségem sem lett volna erre, a történet ellentmondott a józan észnek és hiányzott belőle bárminemű indíték. Választásom mindenesetre nem volt, alá kellett írnom az általuk rögzített „vallomásomat”.

Mesélne nekünk kicsit az ezt követő eseményekről?

Az ítélethirdetést követően az első három és fél hónapot Marosvásárhelyen töltöttem, mivel Szamosújváron már nem volt elegendő hely számomra. A cellában úgy 8-10-en voltunk. Egy magyar börtönőrünk volt, aki már-már egy nagybácsiként viselkedve folyamatosan segített nekünk. Minden alkalommal odaadta az utánuk megmaradt ételt, hogy együk mi meg és hozzátette: „Visszasírjátok ti még ezt a helyet”. Akkor nem gondoltuk volna, de később valóban igaza lett.

Miután áthelyeztek, Szamosújváron már egy nagy, eredetileg 60 főre tervezett, valójában azonban körülbelül ennek a dupláját elszállásoló cellába kerültem. Egy helyre többek között Ady Béla pappal. Rajta kívül nagyrészt fiatalok voltunk, így megkérdezett minket, mit szeretnénk tanulni fogságunk alatt? Én a németet és a magyar történelmet választottam, ő pedig készséggel tanított minket.

Rajta kívül Bánffy István gróffal is együtt voltam elszállásolva, aki korábban az orosz fronton ezredesként szolgált. A háború alatt elveszítette az egyik lábát és miután leszerelték, hazajövetelekor rögtön a börtön várt rá. Mire megismertem már körülbelül 15 éve tartották fogságban.

Velünk volt még a kommunista rendszer ellenes megmozdulásai kapcsán két évre elítélt Paul Gomais, aki később disszidált és Franciaországban lett világhírű író.

Említette, hogy ekkor már rosszabb körülmények vártak Önre. Milyen volt ott a mindennapi élet?

Minden egyes nap reggel hat órakor keltettek minket és elsőként rendbe raktuk a vaságyainkat. Ezt követően nem volt megengedett, hogy leüljünk rá este tíz óráig. Így lehetőség híján egész nap álltunk és lökdösődtünk, lévén kevés hely volt számunkra. Aki esetleg megpróbált leülni és ezt az őrök észrevették, azonnal veréssel büntették. Írnunk szintén tilos volt. Ezt sokan mégis úgy oldották meg, hogy csontokból faragva maguknak írószerszámot, szappanba jegyezték le gondolataikat.Naponta kétszer kaptunk ételt, reggel és este, valamint heti egy alkalommal, közösen fürödtünk. Ekkor gumibottal siettetek minket a zuhanyzóba. Általában a gróf kapta a legnagyobb veréseket, így őt minden alkalommal igyekeztünk körülállni és így óvni.

Aztán ott voltak a büntetések. Én ezalatt az idő alatt kétszer kerültem elkülönített büntetőcellában. Ilyenkor hét napig lényegében nem kaptunk semmilyen ételt, csak némi sós vizet és a harmadik napon egy kevés ebédet. Persze a börtönön kívül ezt sem nevezték volna soha ebédnek. Továbbá a lábunkat a falhoz láncolták, valamint a kezünkre is bilincset tettek.

Melyik volt a legnehezebb időszak a börtönévei során?

Talán 1961 lehetett, de már nem vagyok benne biztos. Nagyon hideg tél volt, mínusz 20 fok alatt volt a hőmérséklet. A föld teljesen meg volt fagyva, így nem tudtak minket kivinni ásni, se semmilyen egyéb munkát végezni. A ruházatunk egy hosszú vászonnadrág volt, valamint elhasznált, különböző méretű katonabakancsok voltak. Zoknit nem kaptunk, csak egy vékony kapcát. A katonák téliruhában, szemüvegben, bőrcsizmában, nagykabátban, télisapkában és még mindezeken felül vastag bundában voltak. Hogy ne maradhassunk bent, kiküldtek a hidegbe a munkagépek után maradt napraforgó kóróját összeszedni és elégetni. Azt hittük, hogy ezt már nem fogjuk tudni túlélni.

Ezt a napot két további követte. A negyedik reggelen aztán valamiért nem szólt az ébresztő és a számolást követően nem vittek ki minket. Másnap aztán szintén bent maradhattunk és ez még jó pár alkalommal így történt. Csak később tudódott ki, hogy ennek oka az volt, hogy a felügyelő katonák egytől-egyig magas láztól szenvedtek. Mire aztán jobban lettek, az idő is valamelyest jobbra fordult és már csak olyan mínusz öt fok körül járhatott. Mindez valódi csoda volt, részben, mivel közölünk senki sem betegedett meg az öltözetünk ellenére, részben pedig, mert ez szó szerint megmentette az életünket.

Ezt követően fordult valamelyest jobbra az élete?

Igen, velem együtt nagyjából kétszáz rabot helyeztek átGiurgeni lágerébe. Itt például utakat építettünk kövekből, illetve segédmunkásként részt vettünk a városháza kibővítésében. Emlékszem, az egyik alkalommal ketten megpróbáltak megszökni. Befutottak a kukoricásba, hogy annak túlvégén megállítsanak egy autóst és segítségével előnyt szerezzenek. Erre azt gondolom, hogy rabruhában egyébként sem lett volna túl sok esélyük, mindenesetre az őrök utol is érték őket és rájuk lőttek. Egyikük a helyszínen azonnal meghalt, míg a másiknak a lövések nem értek létfontosságú szervet. Ezután minket sorba állítottak és megfélemlítés gyanánt előttünk vitték el őket.

Ezt az esetet leszámítva azonban a viszonyok jelentősen javultak. Megszűntek a verések és valamelyest javult az étel minősége is. Később kiderült, hogy ez a francia elnöknek, De Gaulle-nak volt köszönhető és hogy hamarosan már akár a szabadulásunkban is elkezdhetünk reménykedni.

Záró cikkünkkel, így Dobay Szilveszter rabságának végével és az azt követő életével lapunk januári számában találkozhatnak a kedves olvasók!

Töttösi Gergő