„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal!” (János 1,14)

Keresztyén testvéreim!

Olyan korszakban élünk, amelyben gyermekeink digitális lábnyoma, internetes jelenléte már a méhen belüli időszakban elkezdődik. Szülők sokasága úgy ad hírt gyermeke születéséről, hogy feltölti magzata ultrahangképét a közösségi háló felületére. A digitális jelenlét és eszközök használata elkísér bennünket a születéstől a koporsóig, jelen van mindennapi életünkben, és míg egyfelől segítőtárs, megkönnyíti, felgyorsítja dolgaink végzését, ismeretszerzésünket, addig másfelől rabjává válunk, valóságos függőkké. A vizuális kultúra korszakában pedig egyre inkább rádöbbenünk, hogy szavakkal, a „csupasz” beszéddel egyre nehezebb eljutni az emberekhez. A hangok önmagukban erőtlenek, a körülöttünk levő „képi zajban” elvesztődnek. Fiatal nemzedékünk egyenesen digitális bennszülöttként nő fel. Amíg az idősebb generáció számára ijesztő a digitális élettér újdonsága, amíg a digitális műveltség megszerzése verejtékes tanulás, addig a legfiatalabbak ebbe születnek bele, játszi könnyedséggel tanulják meg kezelni és otthonosan használni az új eszközöket.

Van ennek az új világának egy kulcsszava, egy paradigmatikus terminus technikusa: a virtualitás. Ez a kifejezés a latin virtus szóból származik, ami képességet jelent. Mai új jelentéstartalma szerint az, ami látszólagos, jelképesen létező, álvalóságot teremtő, képe a valóságnak. Nagyon sok jelentésárnyalata van a kifejezésnek, egy azonban közös a rokonértelmek sokaságából, hogy a virtuális nem valódi, inkább képe, látszata a valóságnak. Ebbe a virtuális látszat valóságba, valóság pótló utánzásba van beleszédülve a világ. A tényleges valóságot, a reálisan létező környezetet, szinte észrevétlenül felválthatja, kiszoríthatja és helyettesítheti a látszat.

Ebben az elmagányosodó, hagyományos közösségeit leépítő világban, melyben a környezeti tényezők együttes hatása alakítja valóságunkat, 2019 karácsonyán ismét emlékeztet a Szentírás: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal!” (János 1,14)

Az Ige testté lett. Ez komoly, időszerű figyelmeztetés a ma emberének. Hajlamos a világ a hitet a virtualitással, a karácsonyi születéstörténetet a tündérmesékkel összemosni. Kétezer év távlatából olyan messzinek tűnik Jézus születése, olyan megfoghatatlannak tűnik személye. Jézus Krisztust, mint embert és Istent egy személyben, sehogyan sem tudjuk értelmünk számára megfoghatóvá tenni. Az Ő személye egy csoda, egy titok és az emberi gondolkodás számára mindig megfejthetetlen és megbotránkoztató marad, sőt annál is több, egyenesen bolondság (1Kor 1, 23-27). Őbenne, aki több mint 2000 évvel ezelőtt megszületett Betlehemben, aki Názáretben nevelkedett, akit Jeruzsálemben keresztre feszítettek és meghalt, benne az Ige testté lett. Az Ő történeti személyében Isten belépett a mi emberi, történelmi valóságunkba. Betlehem sötét és hideg éjjelében valóságosan megszületett fájdalom, verejték és vér árán. Sorsközösséget vállalt a hierarchikus lépcső legalján levőkkel, védtelen és kiszolgáltatott volt a hatalmasokkal, gúnyolódókkal szemben. Az éhség, szomjúság, fáradtság, az öröm és bánat az ő sorsa is lett egészen. Isten emberré válásában nincsen sem játék, sem kaland. Ez nem látszat, nem illúzió, hanem valóság! Éppen ezért mi nem csak elvontan beszélünk Istenről, mint a filozófia vagy a költészet, hanem arról tanúskodunk, amit személyesen és valóságosan megélünk Vele. Isten nem virtuális látszat jelenléttel ajándékozott meg minket. Luther sem hiába hangsúlyozta azt, hogy az úrvacsorában, a kenyérben és a borban felfoghatatlan módon, de valóságosan jelen van a krisztusi megdicsőült test. Krisztus megváltói műve, születése, halála és feltámadása, részesedése Isten dicsőségében, nem egy virtuális fantázia, nem allegória, hanem valóságos történelembe ágyazott esemény. Pontosan ezt üzeni a karácsony, a megtestesülés csodája, ahogy a véges befogadja a végtelent, az emberi az istenit: Isten, a mi Istenünk valóságos, létező, megtapasztalható jelenlét. A minket szerető Isten valóságosan jelen van és jelen kíván lenni a mi életünkben. Boldog az az ember, aki Péter apostollal együtt 2019-ben is el tudja mondani, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia!” (Mt 16, 16b)

Joó Sándor gondolatai vezessenek a további elmélkedés útján, aki így fogalmazott:

„Éppen azáltal, hogy Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, pontosan ezen keresztül viszi bele a mi bukott emberi létünkbe a megváltó isteni erőt és értelmet. Éppen azért, mert olyan Istenben hihetünk, Aki Jézusban emberré lett közöttünk, azért lehetséges az is, hogy mi, te meg én, másképpen élhessünk. Keresztyénül, krisztusi módon, úgy, mint akik naponként tapasztalják önmagukon, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Mivel az örök isteni Ige testté lett Jézusban, azért lehetséges az is, hogy Jézus mibennünk is testté és vérré váljék, mibennünk is megtestesüljön, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen. Ezért lehetséges az is, hogy Jézus most kijöjjön velünk és bennünk a gyakorlati életbe (...) a családunk körébe, a hétköznapokba, a gépek és az íróasztalok mellé, az utcákra és üzletekbe, mindenhová!” (1959. november 1.)

Krisztus valóságos jelenléte tegye áldottá életünket, családunkat, közösségeinket! Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindannyiunknak áldott karácsony