2018. április 22-én, vasárnap 18 órától, Medgyesen a Traube teremben, a székelykereszúri Pipacsok Néptáncegyüttes bemutatja a Katonák című előadását.

Az előadást követően 19 óra 30 pereces kezdettel moldvai táncház lesz a Millenium Házban a Kaszaj zenekarral. 

A belépés ingyenes. További információ: Lukács Gyöngyi, Gyöngyvirág néptánccsoport, elérhetőség: +40 76362 5702

A Katonák előadással a 100 éves nagy háborúra emlékezünk.

Az előadás tételei:

1. Verbuválás. A német “Werbung” szó alapjelentése (fogadás, szervezés, édesgetés, csábítás) minálunk magyaroknál leszűkült, megváltozott: a “toborzás” jelentéssel egyfajta katonafogdosási műszóvá lett, illetve annak a táncnak meg zenének megnevezésére szolgált, amellyel a Habsburgok hadseregébe régebben bezupált jótáncú hadfiak, vásárokat és egyéb sokadalmakat felkeresve, becsalogatták a “sereg”-be az utánpótlást: a múlatós kedv, könnyelmű, kalandot kereső, sorsukkal elégedetlen vagy éppen sorsuk elől menekülő legényeket. Aki a verbuváló katonákkal együtt táncolt, markukba csapott, tőlük bort vagy pénzt fogadott el, annak máris nyomták fejébe a csákót, és azontúl családjától elszakítva szolgált a császár katonájaként nyolc, tíz vagy akár húsz esztendőn át. Egyébként a verbuválást, a katonatoborozást mint a hadkiegészítésnek sajátos módját az 1715-ös pozsonyi magyar országgyűlés emelte törvényerőre. A Magyar Királyságtól akkoriban külön tartományként kezelt Erdély Nagyfejedelemség területén a Habsburgok a 31., 51. és 62. határőrezredet állandósították, Sepsiszentgyörgyön pedig a 11. Székely határőrhuszárezredet állomásoztatták. Ezek voltak tehát Erdélyben ennek az újstílusú, szólóban vagy együttesen járt férfitáncnak a fő kisugárzási gócai. A határőrvidéknek számító Székelyföldön nem volt épp olyan nagy jelentősége a verbunkolásnak, mint a magyar nyelvterület más részein: ismeretes, hogy a madéfalvi vérengzés (1764) idején és utána nem zeneszóval ” édesgették” a székely férfinépet a császár szolgálatára, hanem erőszakkal kötelezték. Persze varázsa is volt a “gyöngyélet”-nek, mint ahogyan arról Gvadányi József császári lovasgenerális (1725–1801), korának kedvelt poétája beszámol:

Öcsém-uraimék, mi csak iszunk-eszünk,

a pénzt fecséreljük, más dolgot nem teszünk.

Ha háború vagyon, megyünk ellenségre,

öljük, vágjuk aztat, nincs gondunk egyébre,

csak az aranyokat zsákokba mint töltsük,

táncon-e vagy kockán avagy boron költsük.

Elsőtételünk”hadkiegészítési területe” a Maros meg a Kis-Küküllővidéke: Magyarózd, Magyarszentbenedek, Magyarlapád, Lőrincréve, Marosgombás Csombord, Magyarbece, és kölcsönöztük a Gyor vidéki ún. Rábaközi néptáncterületről is (a kónyi verbunkot). Összeállításunkhoz régi meg újstílusú táncokat egyaránt felhasználtunk: leánykörtáncot, lassú meg friss csárdást, lassú és sűrű pontozót.

2. Vetélkedő. A magyar népi férfitáncok többsége kötetlen szerkezetű, többnyire szolisztikus, vagy éppen egyedi előadású. A táncosok formakészlete még egyetlen falun belül is kisebb-nagyobb mértékben eltérő. A férfitáncokban gazdag erdélyi magyar falvakban, elsősorban a Székelyföldön kívül, még néhány esztendővel ezelőtt is egy jó paraszttáncos formakincse 30-40 különbözőmotívumnál is több volt. Tehát rendkívül színes, rendkívül gazdag népi formakultúrának emlékei a kihalófélben levőnépi férfitáncaink, amelyekből sokat átvettek a vegyes lakosságú falvaink nem magyar férfitáncosai. Táncszínházi előadásunk második tételében gyimesi verbunkot, kalotaszegi román legényest és magyar verbunkot, bonyhai cigánytáncot, sóvidéki csűrdöngölőt és széki ritka tempót láthatnak nézőink szólisztikus, illetve körverbunkot a rábaközi Kapuvárról, csoportos előadásban.

3. A harc. A Budavár eleste (1541) után három részre szakadt Magyarország 150 éven át vívta élethalálharcát a törökkel. A fegyverforgatás tehát férfivirtus, azaz becsület dolga volt. A fegyvertáncok, majd a belőlük kifejlődött hajdútáncok Mátyás uralkodásától Rákóczi koráig voltak divatban a magyar társadalom valamennyi rétegében gróf Balassi Bálint csakúgy ropta, mint bármelyik jobbágyivadék vitéz és virtuóz fegyverfogatásból, kötetlen, harcszerűmozdulatokból, akrobatikus figurákból állottak. Középkori fegyver és hajdútáncaink szólisztikus, esetenként páros vagy párbajszerű formákban ránkmaradt emlékeit őrzik a Szatmár vidéki magyar pásztorok meg cigányok nevezetes néptáncai, a botolók.

4. A halál. Amikor Mikes Kelemen egyik rokonának hajadon lánya meghalt (1686), az apa a halotti toron kijelentette, hogy”az ÜdvözítőKrisztushoz adtam férjhez, azért valaki ha engem szeret, ma vígan legyen házamnál”. Nem volt egyedi ez a nézet a magyar régiségben: a hagyományos keresztény felfogás szerint lány temetésekor”szép menyasszonyt vittek Krisztusnak”. Sőt, a magyarság keleti, sámánhitűpogány nyelvrokonainál illetve a Kárpát-medencei szomszédainknál még ma is megülik helyenként a halott lakodalmát, “mivel az életben ebben már nem lehet része”, néhol az elhunyt legényét is. Sok helyen máig menyasszonyi vagy vőlegényi ruhában temetik a halott fiatalokat. Egyébként a szokás előzményei a görög ókorban csakúgy megtalálhatók, mint az ősi keleti kultúrában. Táncszínházunk befejező részében a gyimesi hejszák (ősi lánctáncok), a lassú meg a sebes magyaros mellett több újabb eredetű kötött párostánc, úgynevezett aprók kerülnek bemutatásra.
https://www.youtube.com/watch?v=Azz2Pk4YtTw