A Dobay Szilveszterrel való beszélgetésünk záró állomásához érkeztünk. Az elmúlt két hónapban beszámoltunk gyerek-, illetve fiatalkoráról, iskoláséveiről és úszókarrierjéről, majd elfogatásáról, koncepciós bebörtönzéséről és az azt követő években rá váró megpróbáltatásokról. Utolsó cikkünket innen, az egész hátralévő életét meghatározó 52 hónapnyi rabságból való szabadulásával folytatjuk.

Történetünket a börtönévek végénél hagytuk abba, amikor áthelyezték a szigetről és fokozatosan elkezdtek javulni a körülmények.

Így van. Fokozatosan megszűntek a verések és egyre jobb minőségű ételt kaptunk. Bár tiltott volt a foglyok és az őrök közötti baráti kapcsolat, rajtuk keresztül sok információhoz jutottunk a külvilágról. Ennek eredményeképpen elkezdett terjedni köztünk, hogy egy bizonyos De Gaulle – a Francia Köztársaság elnöke - nyomására hamarosan kiszabadulhatunk. Emlékszem, egyik nap, amikor kint dolgoztunk, a távolból három autó közelített felénk. Azt gondoltuk, hogy svédek lehetnek, akik azért jöttek, hogy kijuttassanak minket a lágerből. Elkezdtünk hát integetni nekik, azonban amikor a közelebb jutottak, kirajzolódott az SU jel a rendszámtáblájukon. Szovjetek voltak.

Nemsokkal később azonban mégis eljött a szabadság pillanata.

Igen, így van. Január volt, és ahogy ez idő tájt mindig a Havasalföldön, erős hófúvás és dermesztő hideg.Akkora volt a hó, hogy teljesen elzárt minket a külvilágtól, a lágerből még a városig sem lehetett közlekedni.

Mint minden reggel, jött az ébresztő és a munkába menetel előtt ki kellett mennünk a cellánkból a szokásos sorban álláshoz és számoláshoz. Amikor még a szigeten voltam, sosem volt teljes a létszám ilyenkor, mindig volt egy-két ember, aki nem élte túl az éjszakát. Visszatérve, ezen a reggelen megjelent egy magasabb rangú, általunk nem ismert tiszt. Máig emlékszem, amikor azt mondta: „Aki hallja a nevét, az nem megy munkába. Átadja a rabruhát, veszi a saját holmiját és mehet haza. Meg van nekik kegyelmezve.” Aznap körülbelül kétszázunkat engedtek szabadon a mintegy ezer fogvatartottból.

Az elfogatásunkkor viselt ruhát végig egy bőröndben tartották és bár sohasem láttuk, folyamatosan szállították utánunk. Közel négy és fél év után ekkor találkoztam vele először. Kinyitottam, azonban mindenem, ami benne volt, addigra teljesen elrohadt. Nem volt miben hazamennem, ezért felöltöztettek egy valódi báránybőrből készült rendőrtiszti ruhába. Mondhatjuk, stílusosan hagytam el a börtönt.

Amíg mi készülődtünk, a többiek kint takarították nekünk a havat. A tisztek adtak némi pénzt vonatra és egy nagyon kevés ételt, majd busszal elvittek minket az állomásra. Amíg bent voltunk a valuta is változott, így csak ott derült ki a számunkra, hogy csak Brassóig futja jegyre. Végül némi szerencsével sikerült eljutnunk Medgyesre. A másik helyi fiút, akivel együtt szabadultam, megkértem menjen be édesanyámhoz és készítse fel rá, hogy végre újra láthat. Nem tudtam, hogy hogyan reagált volna, ha rögtön engem lát, féltem, hogy elájul.

A börtönből végül kiszabadult, de mennyire érezte magát ezután szabad embernek?

Sajnos közel sem teljes mértékben. Nem sokkal a szabadulásom után munkát kaptam egy gyárban és elköltöztem hazulról Kiskapusra. Körülbelül három hetet laktam ott, amikor az egyik nap hivatott a gyár igazgatója, hogy megkérdezze, hol élek. Amikor elmondtam neki, közölte, hogy ezt nem tehetem meg és azonnal vissza kell költöznöm Medgyesre.

Emlékszem arra is, amikor az egyik nap meglátogatta édesanyámat valaki a Securitate-tól. Figyelmeztette, hogy jobban teszem, ha vigyázok, mert rajta vagyok a „fekete listán”. Ezt követően a rendszerváltásig minden pillanatot félelemben kellettátélnem. Összességében, úgy érzem, hogy a rám szabott büntetés végül közel sem „csupán” négy év és négy hónap volt. Az ott töltött megpróbáltatások és következményeik az egész hátralévő életemre komoly hatással vannak.

Dobay Szilvesztert a koncepciós perben való elítélése és a börtönben eltöltött 52 hónapos rabsága miatt a Magyar Állam az ’56-os hősöknek kijáró oklevélben részesítette.

Cikksorozatunk záró fejezetét sajnos ő maga már nem olvashatja, hosszan tartó küzdelem után ugyanis januárban eltávozott. Az őt végigkísérő folyamatos megpróbáltatások után felesége mellett végül békére talált és nyugalomban élhette le utolsó éveit. Találkozásaink során személyében egy, a világ felé nyitott, érdeklődő és élettel teli embert volt szerencsém megismerni, akinek segítőkészségéért és őszinteségéért ezúton is nagyon hálás vagyok. Bízom benne, hogy eseménydús életének egyes szakaszait sikerült kellő hitelességgel bemutatnom, illetve, hogy a beszélgetéseinkből született írásokkal ő maga is meg lenne elégedve. Nyugodjon békében!

Töttösi Gergő