Élt a falu szokásaiban, csendben és békében. Hagyományosan, vasár- és ünnepnapokon eljárogatott szerényen a templomba Isten igéjét hallgatni. Már mindenki várta a hideg tél után, hogy beköszöntsön a tavasz, ragyogó, meleg sugaraival, várta a táj újrazöldülését, várta a természet megelevenítését, várta Krisztus Urunk feltámadásának ünnepét.

De a várva-várt tavasz helyet, egy más féle tavasszal volt része az emberiségnek, hiszen az egész világon tombol a szörnyű járvány, mely miatt a rendszer tízesével szórta a szigorúságot a világ emberiségére.

Egy modern világban le kell mondani mindenről, még a templomlátogatásról is! Már ez sincs meg engedve? Nincs! Aki Isten igéjét akarja hallgatni, lehet, kérem, de otthon a családban, a –mindenkitől használt- „facebook” segítségével. A tudomány és a tehnológia már megoldotta ezt a gondot is.

Bár a lelkész öntudatosan az istentisztelet előtt hivatalosan bejelenti egy félórával azelőtt, a szolgálat kezdetét, és a szolgálatot öntudatosan el is végzi, de ez nem olyan, mint OTT, ahol az ember lelki nyugalmat talál; innen hiányzik a tanulságokkal tele szószéki szolgálat, na, meg a szentségek kiszolgáltatása. Vajon, mi van a szívében annak a lelkésznek, mikor látja, hogy puszta templomba szórja széjjel gondosan előkészített munkáját. A fiataloknak meg van adva az ige hallgatása, ők már el sem képzelik az életet a készülékek nélkül, de a 50, 60, 70 éves korban levők, akik már nem öregedtek meg ilyen felszereléssel? Pedig ez a kor vesz részt nagyobb arányban, jár el gyakoribban istentiszteletre, és nem a modern fiatal.

Fájdalom! Amikor –felekezetről függetlenül- összetalálkozunk az utcán (amennyiben ez meg van engedve), talán már felháborodva kérdezzük egymást, „már nálatok se' lehet templomba menni?” S így az  ember leszokik egy olyan dologról, amit nem kell csinálnia, és nagyon nehezen szokik vissza.

Isten áldja, és óvja meg otthonunkat!

Erős vár a mi Istenünk!

Czika Béla, Kiskapus – nagyböjt havában