Harangoztak. Délután 4 óra volt, hétfő. Apai nagyapám, a temes-torontáli Belence postatisztje megszámolta a napi bevételt, dohánytól átitatott ujjai között mintákra leltek az immár a felülbélyegezett 25 és 200 koronás bankók fehéren hagyott oldalai…Gondosan beirta a napi árfolyamon immár lejben is kiszámolt kasszaszaldót, majd a hivatali pecséttel együtt, fogta a pénzt és betette a rácsosszekrény kulccsal zárható rekeszébe. 1920 június-5-én, hasonlóképpen mindazokhoz akik megtagadták a román hűségeskü letételét, végleg elhagyta szolgálati helyét.

Ami előtte és utána történt, egyaránt szerves része Trianonnak, hiszen egy folyamatról beszélünk és nem lehet mindent 1920 június 4-ikéjének délutánjára kenni. Rákosi Viktornál már 1903-ban elnémultak a harangok, szinte előre látván hogy mi fog a békediktátum után következni, hogyan fog két különböző világ, az erőszakosan terjeszkedő ortodox szellemiség a nemzeti identitás egyik végvárának tekintett református gondolkozásnak a sorsformáló váteszévé válni. A Trianont közvetlenül követő időszakban, a leszakadt országrészben, a vallás maradt az egyetlen mentsvár, az a bizonyos szalmaszál amibe még kapaszkodni lehetett..A régi világ visszaállitásának megvalósithatatlansága már 1940 előtt eldőlt..Az utolsó magyar aki fegyverrel hagyta el Erdélyt, Maderspach Viktor talán még hitt abban hogy a Trianon utáni elsüllyedt világban még van esély arra hogy itthon ismét megteremtődjön a sokak által óhajtott magyar nemzeti tér.. Kezdetben eltüntek a magyar utcanevek, sajtókiadványok, hotel és boltfeliratok, majd bedeszkázták, széthordták vagy lerombolták a szobrainkat.Negyedmillióan kényszerültek elmenekülni, majd amikor 1940 ben majd 4 évre ismét visszatért Erdély egy része és a harangok újra reménykeltőn megcsendültek a magyar templomokban, szétszakadt családok ezrei várták hogy a kényszerve távozók talán újra visszatérnek.. Nem igy történt. A nyomorúság, a félelem, a jövő bizonytalansága a küszöbön lévő újabb hábórúval, nemzedékek sorsát pecsételte meg. Itthonmaradottak, vissza nem térni merők  százezrei várták a jelet, a hivó szót, Hunnia irányt mutató kezét azonban lassan belepte a mártirok talpnyomáról is tanuskodó várárok sara.

1918 októberében, miután az impériumváltást követően a román Kormányzótanács ellenörzése alá vonta a helyi közigazgatást, postamesterünknek még 24 napig volt ideje reménykedni, ennyit tartott ugyanis a Bánáti Köztársaság.. Dédnagyapám helyzete azonban nem változott. A Bánság maradt, ő pedig megpróbált közelebb kerülni a magyar Erdélyhez..Aradig jutott..

A nemzeti traumaként megélt Trianon, nemzedékeken keresztül a nem elfogadás jegyében, politikai és diplomáciai figyelemfelkeltésre egyaránt elhasználódott, olyannyira hogy a mai interneten felnőtt generációk érdeklődési területéhez elvétve kapcsolódhat. Szükségessé vált egy újragondolása a témának, egy olyan megközelités gyakorlatba ültetésével, amely a miértek és a történelmi tények közeledése és megismerése révén választ adhatnak arra hol látjuk önmagunkat, magyarságunkat a következő században.

A regénybeli Simándy Pál tudta mit vállalt fel avval hogy visszatért a görgényi havasok kis falujába. Vigaszt reményt nyujtott, hitet egy hazában, egy nemzetben. Föltámadás ünnepén azonban hiába húzta a harangokat és várta hiveit Bod Péter templomába, a magyarok egy fatemplom körül térdeltek…Ne hagyjuk hogy magyar öntudatunk utolsó szikrája is elhagyjon bennünket. Idő van. Ahogy 100 éve sem tudták a harangjainkat elnémitani, ahogy a könnycseppek egyformák bármilyen nyelvet is beszélünk, úgy a harangszó is egy. Tud fájdalomról de örömről is hirt adni. Összeköt bennünket. Mert az a nép akinek szólnak a harangjai, tud Istenhez kiáltani. Szóljon a harang minden június 4-kén, elveszett álmok, hazák után immár nekünk, értünk, magyarokért…

Horváth Levente

Fotó: Erdély.ma