Back to top

Játsszuk azt, hogy Medgyesen vagyunk!

A városról: 

"Ma azt játszom, hogy Medgyesen vagyok. Kilépek a felújított, zöldre festett szász ház vaskos kapuján. Városszerte harangoznak a templomokban. Balra, a lakásom után, akár egy képeslapon, folytatódnak a színes házsorok. Behúzom magamon a kabátot. Jobbra veszem az utam és egyedül kisétálok a Piaţa Ferdinandra. A Honterus utcából, az egyik régimódi, táblás ablakból kiszűrődik a zongoraszó. Elmegyek a német líceum, sárga, kopottságában is méltóságot sugárzó épülete előtt. Elhaladok a kastélyokra emlékeztető, alagútszerű erődbejárat előtt, benézek a macskakövekre. Szeretem őket. Egyenetlenek, de rögösségükben is sima felületűek. Azokra gondolok, akik valamikor, régen először lerakták őket. Honnan hozták ide ezeket a köveket? Milyen nyelven beszéltek az építőmunkások egymás közt? És az építőmester? Bort ittak vagy vizet? Egyáltalán: mire és kire gondoltak, miközben ezeket a köveket rakták?

Kastélyszerű. Elrévedek azon, hogy kastélynak nevezem, pedig a fejemben a kastély szétválaszthatatlan Colin Firth ominózus hínárba ugrós jelentétől. Hónapokkal később jut eszembe, hogy ébresztő, a belső várat eleve Kastellnek nevezik. Újra hálás vagyok, hogy feledhető kamaszkorom egyik leghasznosabb procedúráján észrevétlenül estem át: megtanultam németül. Fel sem tűnik, ha valamit nem magyarul olvasok el. Odabenn aztán összekapaszkodnak a fogalmak és kikacagnak. De nem bánom. Ez inkább szerencse, hogy öt, közepes vagy csekély mértékben, de valamiképp birtokolt nyelven kufárkodom a szavakkal. Ha nem így lenne, bizonyára nem mozognék itt ilyen komfortosan.

Haladok a főtér felé. Szeretem ennek a városnak minden porcikáját. A homlokzatokat, a cserepeket, az apró, hullámos tetőablakocskákat, amelyeknek nem tudom a becsületes nevét, de amelyekről mindig az jut eszembe: a hólepte Medgyesről mesekönyvet kellene írnom. Mert ezek a kis ablakocskák mögött apró manók laknak. Ha valaki eddig nem tudta volna, akkor jobb, ha tudja. Leginkább a telet szeretik, mert a havas tornyokban bújócskáznak. Komiszak, ám jó szándékúak. Kedvenc szórakozásuk, hogy apró kavicsokkal dobálják a járókelőket, hogy azok ne csak a cipőjük orrát vagy az orruk hegyét bámulják, hanem felfelé nézzenek. Természetesen egyéb varázslatokat is művelnek, de azokról sajnos nem beszélhetek.

Felnézek a líceum előtti járdaszélről. Nem mulasztom el a tornyokat. Onnan nézve három sorakozik egymás mögé. Két kisebb, zömök, amelyeket magamban csak gúlatornyoknak nevezek. Majd a gótikus kecses, négy aprócska fiatoronnyal a sarkán, az a legnagyobb. Rendre megállapítom, hogy még mindig nem tudom megjegyezni, melyik is pontosan az Ostturm vagy a Glockenturm. Nagyvonalúan megengedem magamnak ezt a tudatlanságot, mert a reggelenkénti gyönyörködésben nagyobb örömömet lelem, semhogy ezen szorongjak.

A Szent-Margit templom zöld zománcos cserepei napfényben úsznak. A kecses torony az övé. Most is az jut eszembe, amivel ha vendégeim jönnek, poénkodom: ferde a templom tornya és az albérletem irányába dől. Nagyjából kèt méteres eltérés van a talpazat és a csúcs között. De nyugi, màr négyszáz éve dől. Nekem vicces. De igazából ez nem vicc. Inkább rejtett büszkeség. Dagad a mellkasom, ha kimondom, igen, igen, Medgyesen lakom. Ahol van egy ilyen izgalmas torony. Én pedig az egyik legmenőbb helyen, bájdövéj, gyakorlatilag a dőlésszögében lakom.

Büszke vagyok. Nem is tudom, büszkeség -e ez. Egyfajta elfogódottság. Mint a szerelemben. Közös történetem van egy várossal. Titkos nyelvet beszélünk. Lett ott egy titkos életem.

Pedig nem is tudtam, hogy létezik, amíg az értesítő email elolvasása napján a fiúk ki nem wikipédiázták a vonaton. Miközben robogtunk, ők a vacak fényviszonyok alatt összedugták a fejüket és a telefonból sorról-sorra olvasták fel a szócikket. Néha hitetlenkedve felnéztek belőle és a hangjukból kicsengett valami különös. Olyasmi, amit én a mellkasomban éreztem. Ez már tényleg igaz, hogy elmegyek. Nem csak blöff. Már neve is van.

Egy hónappal később kivettem a Katona József könyvtárból a Szászföld című könyvet. Nevessetek ki, de amikor megláttam a tornyokat, könnybe lábadt a szemem. Segesvár, Berethalom, Nagyszeben. Erődtemplomok, ismeretlen falvakban, ismeretlen névvel. Minden mégis ismerős volt, mintha – most nevessetek nyugodtan – végre hazamennék. Ültem a teraszunkon, Mózessel és ezt mondtam magamban: nem hiszem el, hogy ennyire szép helyre kerülök. Medgyesre."

( A fotón a Kastell, a belső vár látható, az egyik osonó cicával a reggeli napfényben.)

Köszönjük Ferencz Klaudiának, egykori ösztöndíjasunknak, városunkat méltó írását.