Petőfi-ösztöndíjasként napi tevékenységemet a medgyesi Millennium Házban, a helyi magyarság közösségi házában végzem. Már az első hónap sok-sok tanulsággal szolgált számomra. Mint nagyszalontai gyökerű hajdúivadéknak nem volt ismeretlen számomra az erdélyi magyarság sorsküzdelme a megmaradásért. Ifjú korom óta figyelemmel kísértem a kisebbségi közélet alakulását, néha bele is „ártottam” magamat. Férfiasan bevallom, a Medgyesen töltött szeptemberi hónap mégis adott számomra néhány olyan lélekemelő, avagy szívszorító pillanatot, amit egy életen át nem felejtek el.

Nagyszebenbe látogattunk mentorommal, Balázs Botonddal, a helyi ifjúsági szervezet elnökével – nyugodtan állíthatom: a medgyesi magyarság egyik főmindenese –, hogy a konzuli fogadónapon segédkezzünk, amiben csak lehet. Nem nagy dolgokról volt szó: kávéfőzés, az ügyfelek fogadása, eligazítása, üdítővel, vízzel való kínálása. Az egyik néni otthon felejtette a személyi igazolványát, a város másik végében lakott, a mentorom se szó, se beszéd, autóba pattant, és elhozta neki. Nagy segítség volt, mert a néni nem tudta volna a hosszú utat megjárni zárásig, és a következő fogadónapig hónapok telhetnek el. Míg a mentorom az igazolványért hajtott, én egy 80 feletti idős bácsinak segítettem az iratcsomóit összerakni. Közben megmutatta a mappáját, amelyben nagyobb rend volt, mint egy levéltárban. A családi iratok között volt 150 évnél is régebbi, egyik-másik viaszpecsétes. Nemzedékek sora nyílt meg a szemem előtt a születési, házassági, halálozási anyakönyvi kivonatok, az iskolai bizonyítványok és céhlevelek, katonalevelek, végrendeletek, hitbizományok és adás-vételi szerződések között. A dosszié tartalmának lapozgatása közben megkérdezte tőlem, hogy nem tehetné-e le az állampolgársági esküt itt, Nagyszebenben. „Sajnos nem, a kihelyezett konzuli napok csak az iratok átvételére szolgálnak, az esküre ünnepélyes keretek között Kolozsváron, a Főkonzulátuson kerül majd sor – válaszoltam kissé hivatalos hangnemben. – Kolozsváron? Olyan hosszú útra már nem merek vállalkozni, a betegségem nem enged, de ha lehetne egy utolsó kívánságom: magyar állampolgárként szeretnék meghalni, hadd tehessem le az esküt itt, Szebenben! – kért meg szépen. Megszólalni nem tudtam, csak bólogatni, hogy igen-igen… Igen, továbbítani fogom a kérését!

Minden magyar felelős minden magyarért

Iskolakezdésre készültünk Medgyesen. Mint minden településen, itt is az év egyik legkiemelkedőbb eseménye a családok és főleg a gyerekek életében: új ruha, új cipő, új iskolatáska, tanfelszerelés, nem kis költséggel jár. Szórványban még ehhez hozzáadódik, hogy nem minden sarkon van magyar tannyelvű óvoda vagy iskola, jó, ha akárcsak egy is akad ötven kilométeres körzetben. A szülőnek jól meg kell fontolni, hogy kiteszi-e a gyerekét a napi több órás, nem kis anyagi áldozattal járó ingázásnak vagy román nyelvű tanintézménybe íratja inkább. Nem kis dilemma, tömbmagyarságban vagy az anyaországban élők ezt a helyzetet elképzelni sem tudják. A Pro Schola Mediensis Alapítvány iskolabuszt működtet az ingázó tanulók részére, így könnyítve meg a Medgyes környéki településeken élő magyar diákok bejárását. Ami meglepett, hogy az előkészítő osztályos nebulóknak a mentorom – nem tudom honnan, talán a föld alól, de pénzt teremtett elő – iskolakezdési csomagot állított össze. Medgyes ideiglenes krónikásaként jelen voltam a csomagok átadásánál. Tudósítani készültem a tanévnyitóról, amelynek ünnepélyességét a gyermekek csillogó szemei ragyogták be, annyira tudtak örülni a kis figyelmességnek.

Isten nem fogyasztónak teremtett bennünket

Teljesen véletlenül tudtam meg, hogy hol van Bólya. Hogy egyáltalán létezik. Arany János szülővárosában láttam meg a napvilágot, ott nevelkedtem, és fogalmam nem volt arról, hogy van Szeben megye egyik rejtett zugában egy kis falu, ami Nagyszalonta testvértelepülése is lehetne a történelmi események következtében. Szalontát Bocskai István fejedelmünk alapította, 1606-ban, 300 hajdúvitézt telepített le a Csonkatorony tövébe, a birtokot 1000 arany forintért vette zálogba a Toldi-családtól. A Toldiak ezt követően Bólyán jelennek meg, ahol mai napig áll, igaz romokban, a kastélyuk. Eme kastély lábánál elterülő kis faluba vetődtem el egy napfényes őszi délután, Kisboldogasszony napi búcsúba. A mise után Varga Vince tisztelendő atya megmutatta az egykori magyar iskola épületét, amelyben kárpát-medencei matematikai táborokat szervezne, a falu nagy szülötte, Bolyai Farkas emlékére. Az iskola félkész állapotban van, az alapanyagok mind megvásárolva, arra várnak, hogy munkás kezek beépítsék. Az épület megtekintése után szeretetvendégségbe invitáltak, pörkölt volt a menü, amit a kis falusi iskola földszinti termében szolgáltak fel önkéntes asszonyok. Szolgáltak és kínáltak: „Használja! Nyugodtan használja, csak azután köszönje meg!” – hirtelen nem értettem, hogy mit is kellene használnom, de a pillanattöredéke alatt felfogtam: fogyasszak, ne szégyenlősködjek. A felismeréstől döbbenten foglaltam helyet: egy olyan világba csöppentem, ahol ismeretlen fogalom a fogyasztás, az elfogyasztás, itt még mindent „csak” használnak, az ételt is… Mert elfogyasztani csak azt lehet, ami a tulajdonunk, de amit kölcsön kaptunk Istentől, azt csak használhatjuk. Ebben a világban még Isten az Úr, a fogyasztói társadalom, a tulajdonszerzési őrület még ismeretlen, mindenből csak annyit és akkor „használnak”, amennyi az egészséges élethez szükségeltetik. Egy világ fordult meg bennem…

Egy olyan világ ez, ahol még fontosak a pénzben ki nem fejezhető értékek, ahol mindenkit számon tart a közösség, ahol nem a vagyon a társadalmi presztízs fokmérője. A dél-erdélyi szórvány egy olyan világ, ami túlélte a történelem viszontagságait, élő és virágzó töredékek maradtak fenn a valaha volt Tündérországból.