Back to top

Kósza gondolatok a XXII. Vándorcsizma margójára

Kósza gondolatok a XXII. Vándorcsizma margójára

Fontosabb kulturális rendezvények: 

A vihar lecsapott! Éhes vércse módjára: vijjogva, vadul, végzetesen. Ezer karommal kíméletlenül tépte, marcangolta a sátorponyvát, amelyet szorgos önkéntes kezek igyekeztek biztosra rögzíteni. Serényen, összhangban dolgoztak, mert tudták, hogy itt nem babra megy a játék: ennek a közösségi sátornak másnapra állnia kell, még akkor is, ha... önkéntesek potyognak a viharos égből! És dicséretére legyen mondva, a fergeteg mindent meg is tett annak érdekében, hogy legalább az apróbbakat kicsit meglebegtesse a föld felett a fesztivál előnapján. Mert Vándorcsizmára készültünk, talán legszebb ünnepünkre, a sátornak pedig azért kellett állnia, hogy megnyugtató árnyékában egy viharos esztendő után újra megtaláljuk egymás felé a kapcsolatteremtés elgazosodott ösvényeit.

Némán, réveteg szemekkel figyeltük a természet tombolását. Volt benne valami fékezhetetlen őserő, amelytől az idő mintha mozdulatlanságba merevedett volna, s a tudatosság határán sodródó elménk egy másik idősík képeit kezdte volna elénk vetíteni: aztán hirtelen berobbant látókörünkbe a színek, hangok, ízek és illatok kavalkádja!

A XXII. Vándorcsizma Néptáncfesztivál javában zajlott: a színpadon mentek az előadások, az üstökben rotyogott az aranyszínű gulyás, a kézművesvásár standjai egymásra licitálva kínálták a szebbnél szebb portékákat, a levegőt kürtőskalács és lángos fenséges illata töltötte be, s a park minden szegletében felnőttek és gyerekek sokasága találta meg a korához illő elfoglaltságot. S a muzsika... a pulzust gyorsító, vért forraló, könnyet fakasztó magyar muzsika gyógyír volt fáradtságra, és balzsam a fásultságra.

Idén a Vándorcsizma a régmúlt idők vásári forgatagát igyekezett megidézni. Mert voltak idők, amikor a vásár nem a kínálatról szólt, hanem az emberről. Voltak egyszerűbb idők, amikor még nem világított a telefon képernyője, nem csábított a reklám. Csak a kézfogás, az adott szó, az egymás szemébe nézés teremtett kapcsolatokat. Ezt az emberléptékű világot igyekezett feléleszteni az idei néptáncfesztivál, ahol a vásár nem csupán díszlet, hanem a közösségi érzés metamorfózisaként született újjá.

Fesztiválunk ma is, mint egykoron, nem csupán portékák cseréjét jelentette, hanem a közösség ünnepét. Találkozások, beszélgetések, élmények színterét. Mint hajdan, ma is ritka alkalom ez a hétköznapokból való kiszakadásra: hogy megálljunk, lelassuljunk, és újra személyessé tegyük a közösségi élményt.

A Vándorcsizma számunkra sokkal több, mint fesztivál: tisztelgés azok előtt a méltatlanul elfeledett felmenőink előtt, akiknek nevét nem jegyzik a történelemkönyvek, de akik csendes, dolgos hétköznapjaikkal olyan kincset hagytak ránk, amely a mi kis szórványközösségünk számára felbecsülhetetlen érték. Hagyományt, amely egyedi, utánozhatatlan, s amelyet csak mi őrizhetünk meg. Ezért válik személyessé minden perc, amit itt együtt töltünk. Mert minden íz, szín, hang és illat régen megélt, de lélekbe gravírozott gyermekkori élményt ébreszt. A nagymamák főztjének zamatát, amely hazahívta az unokákat a nagyváros forgatagából, a nagyapák csizmáját, amely a hijúban pihent ünnepnapokra várva, a dédszülők kemencéjéből áradó friss lepényillatot, a csendes falusi szobákból kiszűrődő osztováta csattogását, vagy a hajnalig tartó, pezsgő lakodalmak életre szóló pillanatait. Ezért fontos, ezért ragaszkodunk hozzá.

Hirtelen csend lett. A merengés buboréka ezer darabra esett szét, a kalandozó gondolatok áradata visszazúdult a valóságba. A vihar kitombolta magát, mérge lassan szellővé szelídült. Búcsúzóul még játékosan összekócolta egy bosszankodó önkéntes haját, s mint megbokrosodott kiscsikó, elvágtatott az öreg erdő ráncos tölgyei között. Visszaállt a rend, folytatódott a munka. A nevetés kalitkából kiszabadult madárként újra magasba röppent, s mire az ég magára öltötte bíbor palástját, a sátor már ott tornyosodott a Greweln-park pázsitján.

Csendes beszélgetés zsongása töltötte be a teret, s a fáradt önkénteseket beborító napszentület szárnyain egy generációkon átívelő üzenet érkezett a dédszülők, nagyszülők őszinte, szókimondó hangján: Le a kalappal, fiúk, lányok! Derekas munka volt!