Nagyszebentől mintegy 18 km-re észak-nyugat irányba fekszik a tavairól híressé vált fürdőhely. Neve a Viza nevű patak melletti sóbányára utal. A patak neve vagy a nyelvjárási német wiß ('fehér') szóból való, vagy esetleg besenyő eredetű. Először 1263-ban Vyz, majd 1291-ben Vyzacna, 1309-ben és később de Salisfodio vagy Salisforio alakban írták. A vízaknai só tömb egy 1300 méteres nagy- és 600 méteres kistengelyű ellipszist alkot, mélységét 1000–1200 méteresre becsülik. A sót a római időktől 1932-ig szinte folyamatosan kitermelték.

       Nemcsak egészségünk, hanem magyarságtudatunk megőrzése szempontjából is jót tesz egy körséta Vízaknán. A helyi néptanács és a magánbefektetők által a mai város képe jelentősen megváltozott. A fürdőhelyiség épületei, magába foglalva a nagy paviliont is, különböző felújitásokon mentek keresztül, megőrizvén a művészi jeleket is, és ezáltal emlékeztet a régi vízaknai fürdőhelyiség szépségeire.
       Vízakna, mint „Salinea Inferior” sóakna, már Claudius Ptolemaios Kr.u.125-ben írt „GEOGRAPHIA” című könyvében megemlítették a sóbányászatot amely a XIII. Gemina Római légió kötelékében levő galiciai, dalmaciai és illír eredetű zsoldosok által indult meg. A termelt sót Nagyszebenen keresztül Vöröstoronyra, majd az Olton keresztül szállították a Dunára.
       A település egyidejű Nagyszebennel. Az első hivatalos okmány kelte 1165, miszerint türingiai bányászok itt telepedtek le. 1217-ben András király városnak nyilvánította Vízaknát, a só jövedelme pedig átment a király tulajdonába. Tehát a hatóságok és bányaügyek vezetését a magyarok vették át. 1220-ban a bencés szerzetesek nekifognak építeni a mai református templom elődjét. A városka melletti dombon római castrum és település maradványait tárták fel. Az Andreanumban II. András megengedte az Erdélyben megtelepedő hospeseknek, hogy Szent György, Szent István és Szent Márton ünnepei táján nyolc napig szabadon hordják a sót Vízaknáról. Gerébjei a középkorban, a sónak köszönhetően a Királyföld leggazdagabb uraivá váltak. Az erdélyi püspök kivégeztette Alardus nevű gerébjét, aki a tizedfizetés megtagadására buzdított. Bosszúból a szászok 1277. február 21-én, Alardus fia, Gaan vezetésével kirabolták és felgyújtották a gyulafehérvári székesegyházat. A gerébek diplomáciájának köszönhetően 1350 után elszakadt a Királyföldtől és Fehér vármegye részévé vált, de 1853-ig királybírót választott és életben maradt benne a speciális szász törvénykezés. A Szelistye vidéki románoknak valószínűleg joguk és kötelességük volt, hogy a kitermelt sóért, ennek egy részéért cserébe sóbányáit műveljék. 1330-ban Robert Károly a város határában engedélyezi a román család letelepedését a szőlőtermesztés meghonosítása érdekében. Nagy Lajos pedig 1375-ben engedélyezte a jobbágyok letelepedését, amit 1615-ben Bethlen Gábor is megerősített.
      A reformáció után 1771-ben épült a római katolikus templom és 1779-ben a román templom. Legnevezetesebb nap Vízakna történetében: az 1849. február 4-én lezajlott Vízaknai csata, amelyet Petőfi Sándor a „Négy nap dörgött az ágyú” kezdetű versében ír le. A csatát Bem tábornok, Puchner tábornok ellenében elvesztette. 450 honvéd vesztette életét, s a velőtrázó embertelenség, hogy a román hatóságok a holttesteket bedobták a lezárt nagyaknába.1890-ben felhőszakadás következetében az akna megtelt vízzel, és 5 honvéd holtestét feldobta. Ebben az időben a magyarok már kisebbségben éltek. Ennek magyarázata Vízakna „kiváltsági” kedvezménye a „prerugati voja”. Ennek értelmében minden megszökött jobbágy, vagy zsellér letelepedhetett a városban, ha beiratkozott a polgárok névkönyvébe. 1947-ben sajnos államosították a megüresedett nagy papilakot, a kántori lakást és a várfalhoz ragasztott felekezeti iskolát. A megmaradt ősi templom, Dél-Erdély műemlék templomainak egyik legszebbike, gótikus stílusban. 1506-ban ki volt javítva, mert a Nagyszebeni ostromló csapatok Mezid Bég vezetésével a templomot felégették. A mai formáját az 1900-es évek közepén nyerte. A templom művészettörténetileg felbecsülhetetlen értékeket őriz.

Elekes Szidónia