„Media vita in morte sumus“ – “Életünk közepette körül vesz a halál”. A középkori ember meghatározó élettapasztalatát fejezi ki ez a régi, középkori ének. Az élet sosem volt könnyű, de talán a középkori ember életét sokkal inkább meghatározta, naponta beárnyékolta a halál közelének a rémképe. Amikor a járványok, mint a “fekete-halál”, a pestis egyik napról a másikra kiragadhatták az embert az életből, amikor egy ifjú csak éppen túlélte egy csata borzalmát, de már a következő háború fenyegette életét – nem kellett sok magyarázat hozzá, hogy az ember saját félelmét hallja bele a középkori egyház énekébe. Érdekes, hogy amikor Luther lefordította ezt az éneket német nyelvre és hozzá írt további verseket, az ének üzenetében megfordította annak előjelét. Nála a központi üzenet végül nem az, hogy egész életünkben végig kísér minket a halál, hanem arról vall, hogy a halál közepette is ott van az Élet. Ha úgy tetszik, “in media morte in vita sumus”- a halál közepette is élünk. Az élet, a Krisztus feltámadásában számunkra is felkínált és lehetővé tett örök élet átragyog a halálon át. A húsvéti örömhír igazi, ragyogó, valóság-illatú összefoglalása is lehetne ez a gondolat.

Amikor a Krisztus halálának és feltámadásának emlékünnepére készül az egyház, a feltámadás evangéliumát mai napig sokféle képen értelmezzük. A hogyan vagy miként kérdéssel nem is nagyon foglalkozunk, Isten titka ez. Sokkal kevésbé lényeges, mint az, hogy miért, mi célból támadt fel Krisztus a keresztre feszítést követő harmadik napon. A cél a mi életünk, az az élet, amit Istennél, Istennel való zavartalan közösségben élhetünk, ami túllépi a tér és idő, a végesség és mulandóság határait.

Sajátosan értelmezte a feltámadás csodáját Eugen Biser (1918-2014), rendszeres teológus, a fundamentális teológia művelője, aki egy modern keresztény misztika mellett tört pálcát. Szerinte húsvét történetében nem az a hangsúlyos, hogy honnan támadt fel Krisztus- azaz, hogy a halálból támadt fel-, hanem az a lényeges, hogy “hová” támadt fel: a mi szívünkbe. Amikor így érvel, Pál apostolra hivatkozik, aki önmagáról így vall: „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20.) Az apostol gondolatmenetét követve tehát áthelyezi a feltámadás irányát az ember lényének legmélyebb belsejébe, és ezt a gondolatmenetet megerősíti óhajtásként is a keresztény gyülekezet irányába: „a Krisztus lakjék szívetekben a hit által. “ (Ef 3,17) Íme, a feltámadás modern keresztény misztikus értelmezése. Az első feltámadás, a hitben való megújulás misztikus képe: az ó ember meghal és feltámad a Krisztusban megújult új ember. Biser előtt is sokan gondolkodtak hasonlóan, és sokan voltak a 20. századi keresztény gondolkodók között, akik a kereszténységben, a feltámadás értelmezésében is a misztikát hangsúlyozták. Paul Tillich például úgy vélekedett, hogy a misztika valamilyen eleme megtalálható minden vallásban és minden területen. Ahol ez a tapasztalat hiányzik, nem marad semmi egyéb, mint egy tanrendszer vagy egy erkölcsi iskola, de nem vallás. Karl Rahner szerint pedig a 21. század keresztény embere vagy misztikus lesz, vagy nem is létezik majd.

És valóban, mai társadalmunkban a misztika mindenféle színezetben megjelenik, az ezotériától, a keleti misztikának gyakran egészséges életvitel gyakorlataiba burkolt formáin keresztül. Nem kell azonban misztikusnak lennünk ahhoz, hogy a feltámadást az élet megújulásaként értelmezzük és át is éljük. Főként, ha annak a gyülekezeteinkben megmutatkozó nyomait keressük. Mindenki megélheti az apostol által is leírt első feltámadást saját személyes életében, de a gyülekezeti életben is úgy, mint egy életet átformáló átalakulást, változást, megújulást. A halál közelségének megtapasztalását követően, ami nem kell kizárólag testi halál legyen, az Élet merőben új fényben mutatkozik meg, mintha minden átváltozott volna. Más a lényeges, sok addig fontosnak vélt dolog jelentéktelenné válik. Ha egy súlyos betegségből felgyógyulunk, ha egy balesetet túlélünk, ha a család épségét fenyegető vihar után mégis együtt maradunk, ha életünk egy zsákutcájából sikerül új útra találnunk, és akkor is, ha kísértések között bennünk megszólaló kételkedést követően ismét hiszünk: új élet támad. Mostanában gyülekezeteinket a számszerű csökkenéstől, a zsugorodástól féltjük, hiszen kevés gyermek születik és sokan külföldre mennek szerencsét próbálni, és egyre kevesebben imádkozunk együtt a templomokban. Lelkipásztorok, felelős egyházi vezetők nem tekinthetünk el az ebben a jelenségben fenyegető veszély felett. De az igazi fenyegetése gyülekezeteinknek, ha meszelt sírokká válnak, ha élettelené válnak, ha már nem árad belőlük a Feltámadottal való élő közösség jó illata.

Egyszer valaki azt mondta nekem: Ha nincsenek terveid a jövőre nézve, akkor máris halott vagy. És milyen igaza volt. Ha nincs jövőképünk, akkor az életünk nem egyéb, mint monoton, egyhangú gyaloglás a biztos megsemmisülés, a meghalás felé. Ha gyülekezeteinknek nincs Krisztusban gyökerező jövőképük, akkor a számszerű apadást máris megelőzi a lélekben való haldoklás. Ebből az apátiából ráz fel bennünket húsvét örömhíre. Nem csupán a következő nemzedékre nézve, nem csak erdélyi evangélikus gyülekezeteink néhány következő évtizedére nézve, hanem az örökkévalóság felől nézve: van jövőnk, van tervünk, van életünk Krisztusban, aki értünk meghalt a kereszten és harmadnapon értünk feltámadt a sírból. Ezért a haldoklás közepette is, a halál torkában is hisszük: körül vesz az Élet.

 

 

 

Adorjáni Dezső Zoltán

2019. húsvétja

Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház